Hát... nem írok valami sűrűn. Pedig látszatra mozgalmas az életem. Gyakorlatilag viszont kicsit rám tört a pánikhangulat-szerűség. Nyilván a hétköznapok nagyjából nem változtak, kivéve, hogy nincs bennük Gábor. Ami szar. Találkozgatunk azért, ha jön, akkor minden további nélkül normálisan beszélünk egymással, meg kajálunk, meg filmet nézünk, és még itt is alszik, csak a kapcsolatunk ugye más alapokon nyugszik. És még csak az sincs, hogy nagy erőfeszítéseket kéne tennem, hogy barátként kezeljem, mert meglepő módon könnyen megy. Továbbra sem bírok kiborulni meg sírni miatta (biztos elsírtam már a rá szánt könnyeim), valami másról van szó. Természetesen eljárok megint bulizni, ismerkedtem is, sőt megnéztünk új helyeket is, de valami nem stimmel. Vagy túl fiatalok vesznek körül, és hülyén érzem magam, vagy (mint pl most szombaton) sznob kis újgazdag drogosok, kiket nem is minősítenék tovább. Szóval pánik, mert HOL, azaz HOL fogok megismerni normális pasikat ezek után? Én nem tudok úgy működni, mint Gábor, ki előveszi régi kis rajongóit, és lubickol. Én nem akarok senkit és semmit felmelegíteni (= megmikrózni :) ). Nyilván nem feltétlen vagyok kész még arra, hogy valaki mással kezdjek valami komolyat, komolytalant meg nem feltétlen szeretnék. Elvégre azt már kipipáltam az életemben, volt elég, sőt, még sok is :) Meg ugye nem vagyok már 25 éves...
Rinyálok, mi?
Tudom, lazítanom kéne és nem rágörcsölni ezekre a dolgokra, mert úgyis lesz, ami lesz, és majd nyilván alakul valami valahogy. Ja, és nem, nem reménykedem, hogy visszajön Gábor, mert nem akarok még nagyobbat koppanni. Így is elég nagy volt. Gyuri óta, meg hát Gabival az elején is nagyon megtanultam kordában tartani az érzéseimet, és aggyal irányítani, nem szívvel. És most, hogy kicsit véletlen képes voltam ezen változtatni, és boldognak érezni magam Gabi mellett, megint koppannom kellett. Baromira nagyot. Tehát az agyam visszaállt védekező üzemmódba. Nem tudok igazán érezni. Se rosszat, se jót. Semleges minden. Szar, mert én nem ilyen ember vagyok. Ha szeretek, feltétlen szeretek, és nagyon intenzíven. És nyilván elvárnám ezt visszafele is.
Na jól van, nem kesergek tovább. Kicsit összetörtem, majd jól leszek újra. Csak olyan picik a részek, hogy nehéz összerakni őket.
Ja, és bocs, hogy most nem voltam vicces.
Rinyálok, mi?
Tudom, lazítanom kéne és nem rágörcsölni ezekre a dolgokra, mert úgyis lesz, ami lesz, és majd nyilván alakul valami valahogy. Ja, és nem, nem reménykedem, hogy visszajön Gábor, mert nem akarok még nagyobbat koppanni. Így is elég nagy volt. Gyuri óta, meg hát Gabival az elején is nagyon megtanultam kordában tartani az érzéseimet, és aggyal irányítani, nem szívvel. És most, hogy kicsit véletlen képes voltam ezen változtatni, és boldognak érezni magam Gabi mellett, megint koppannom kellett. Baromira nagyot. Tehát az agyam visszaállt védekező üzemmódba. Nem tudok igazán érezni. Se rosszat, se jót. Semleges minden. Szar, mert én nem ilyen ember vagyok. Ha szeretek, feltétlen szeretek, és nagyon intenzíven. És nyilván elvárnám ezt visszafele is.
Na jól van, nem kesergek tovább. Kicsit összetörtem, majd jól leszek újra. Csak olyan picik a részek, hogy nehéz összerakni őket.
Ja, és bocs, hogy most nem voltam vicces.
