Sokmindenség

Szóval, semmi extra, visszazökkentem a munkás hétköznapokba. Illetve még azon vagyok. Stressz mindenképp volt annyi legalábbis...
Kezdjük sorjában: Kacsának sikerültek a vizsgái! Ügyes, ügyes!
Aztán: Nyelvtanárokat keres a nyelvsuli. Tehát reklám: AKARSZ A KOLLÉGÁM LENNI? AKKOR HÍVJ ÉS MEGBESZÉLJÜK! Ja, angol...
És erről nem is igazán akartam itt írni, mert nem olyan vidám a történet, ámde annál inkább felháborító! A SZent J. kórház ezennel maximálisan leíródott a szememben, meg az egész családoméban. Lehet, hogy nem orvosilag, de emberileg nulla az a társaság. Nagyikát oda vitték most kórházba, és két, azaz 2 napba került, míg felvették az osztályra. Addig szegényke csak ott feküdt és le se szarta senki. Semmi kaja, semmi mosdatás, semmi ráfigyelés vagy akár ránézés is, hogy jól van-e... Édesanyám ment be hajnali 5re hozzá, hogy lecsekkolja. A nővérek parasztok, az orvosok meg annál inkább. Szóval elbújhat János. Bezzeg mikor még ott születtem, akkor még... Szóval ok, nem volt felvéve, de puszta EMBERSÉGBŐL rá lehetne nézni, nem? Lehet, hogy én várok el túl sokat az emberektől és bennem van a hiba... Csak féltem Nagyikát...